Az ecloga, mint mufaj megújítása Radnóti Miklós költészetében

Készítették: Demeter Melinda XI. oszt.
Csók Tünde XI. oszt.

Irányító tanár: Szabó Katalin

Az ecloga, mint mufaj megújítása Radnóti Miklós költészetében

„… A jövendo évszázadokon keresztül az a poéta világít, aki , míg él olyan evidensnek és jelentéktelennek látszik, mint a gyertyaláng: míg mellette állunk, szinte tudomásul se vesszük, öntudatlanul foglalatoskodunk és látunk az o fényénél – csak késobb döbbentünk rá, hogy egy torony ablakából ragyog, messzire, síkságon át, hegyekig” Weöres Sándor

Melocco Miklós: Radnóti

Az ecloga a pásztori életet idillikusan megéneklo költemény. Eredeti görög értelme szerint szemelvényt, illetve szemelvénygyujteményt jelent. Átvitt értelemben párbeszédes bukolikus verseket, pásztorkölteményeket, mint Theokritosz és Vergilius bukolikái voltak.

Publius Vergilius Maro (Kr. E. 70-19) a Mantua környéki Andesben született, majd Cremona, Mediolanum (Milánó) és Róma iskoláiban tanult Kr. e. 42 és 38 között megírta (hexaméterekben, párbeszédekkel feloldott naráció alakjában) a Bucolicák könyvét, amit késobb Eclogák („válogatott versek”) címmel bocsát közre. Ezeknek osmintái a szürakuzai Theokritos muvei, az Idilek. De még a hellenisztikus kor költoje a való világról, a természetrben élo emberekrol írja verseit, addig Vergilius számára a bukolikus világ már szimbólum: a tökéletesség, a tisztaság jelképe. Eklogáinak hangulata nyugott, békés, harmonikus, a versekben tükrözodo értékrend nem egyéni, elkülönülo, hanem közösségi. Rusztikus élet ecsetelése, pásztorok eszmecseréje fejezi ki e versekben az emberek szenvedéseit, akik dalban-énekben keresnek vigasztalást. Így születik meg a kortársi életre finoman utalgató mufaj, amely dúsan virágzik majd az irodalomban. Pásztorköltészete keretét – a csobogó patakokkal, hullámzó domborzattal – szüloföldje természeti elemeibol komponálta meg Vergilius.
Egyik-másik párbeszédes ecloga költoi pásztorvetélkedo, amilyent Sziciliában ma is lehet hallani. Az V. ecloga magkapó igékben mondja el Daphnis halálát és feltámadását. A leghíresebb, IV. ecloga muvészien szólaltat meg egy korhangulatot. Kr. e. a 40. év konzuljához, Asinius Pollióhoz intézett költeményben Vergilius megénekli egy „megváltó” születését (aki nem más, mint Pollio csecsemofia):

Múzsák, sícelidák! Magasabbra kicsit ma dalunkkal!
Van, kit a hanga-berek nem igéz, sem a törpe bozótos;
zengj erdot! De a conzulhoz méltó legyen erdod.
Íme, betelt az ido, amelyet Cumae dala jósolt:
újraszületve az évszázad roppant sora tárul.
Eljön a Szuz ismét, már jön Saturnus uralma.
Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.
Ovd csak e most született csecsemot, Lúcina, ki majdan
véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort:
hisz máris testvérbátyád országol, Apolló…
(Ritoók Zs. fordítása)

A Szuz Igazság visszatérése a földre, új aranykor beköszöntése, ártó gonoszság és pusztító ellentétek alkonya: Vergilius csupa örökérvényu emberi vágyálom beteljesülését jósolja meg. A középkorban (talán nem ok nélkül!) úgy értelmezik majd ezt az eclogát, hogy Vergilius a Megváltó eljövetelét jövendölte meg – elozo jóslatokra is hivatkozva – szárnyaló költeményében.

Radnóti Miklós jól ismerte az antik költészetet, Babits Mihály fordításai nyomán vonzotta a klasszikusok tolmácsolása, mufordításai között számos görög és római költo muve található. Szerepet vállalt abban a szellemi mozgalomban, amely a harmincas-negyvenes években elevenítette fel az antikvitást, az ókori muvelodés értékeit.

Ez a mozgalom a kulturális értékek védelmére és gondozására vállalkozott, a terjedo fasizmus barbár rohamaival szemben kívánta mozgósítani a kultúra több évezredes örökségét, a humanista hagyományt. Ezt követve már határozottan antifasiszta törekvések jegyében indította meg Trencsényi-Waldapfel Imre és Hajnal Anna az Argonauták címu folyóiratot.
Az Argonauták a harcos humanizmus nevében fogalmazta meg a szellemi ellenállás gondolatát. Munkatársai közé tartozott Radnóti is, akitol Tibullus Detestatio bellijének és Vas István, akitol Vergilius l. Eclogájának fordítását közölte a rövid életu folyóirat. A klasszikus humanizmus eszményét képviselte az Officina kiadóvállalat kétnyelvu klasszikusaink nevezetes sorozata, amelyet Kerényi Károly kezdeményezett és Trencsényi-Waldapfel Imre gondozott. Ebben a sorozatban látott napvilágot 1935-ben a Horatius Noster, 1938-ban a Pásztori Magyar Vergilius címu kötet. Az utóbbi számára fordította Radnóti Vergilius lX.Eclogáját. Mint Trencsényi-Waldapfel írta, ez a költemény a római költo a pályájának abban a válságos szakaszában keletkezett, midon a polgárháború viharai már ot is veszedelembe sodorták. ,,A személyes élmény és a történelmi sorsfordulat olyan válhatatlan egysége ez - hangoztatta a tudós -, amelynek felismerése Radnóti költészetének az alaphangját is meghatározza. A halálfélelem és a költo kiszolgáltatottsága az eroszaknak Vergiliusnál ugyanúgy a béke feladott reményének szimbóluma, mint Radnótinál nemegyszer.” A latin eclogába két pásztor: Lycidas és Moeris beszélget, az utóbbi távollevo gazdájának, a költo Menalcasnak sorsáról, aki félreérthetetlenül Vergeliust személyesíti meg. Szánakozó szavakkal ecsetelik a polgárháborúban veszélybe került költo helyzetét és magának a költészetnek a korlátozott lehetoségeit.

MOERIS

Hallottad, híre járt Lycidas, de tudod, hogy
a versek
oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái
ropognak,
mint a sasuzte bozótba futó kicsi chaoni
gerlék.

LYCIDAS

Érhet-e ily nagy baj valakit? Jaj, hát lehet az,
hogy
Elnémultál volna örökre te drága Menalcas?
Nimfákról ki dalolna? ki hímezné teli rétünk
Gyönge virágokkal s remego zöld árnnyal a
forrást?

A fordító Radnóti Miklós bizonyára a saját helyzetére és veszélyeztetettségére ismert a klasszikus ecloga soraiban. ,,Az o Vergilius-fordítása állapította meg Trencsényi-Waldapfel Imre-ugyanúgy a muvészi értelemben hu fordítás példaképe, mint amennyire saját költészetének elidegeníthetetlen darabja. S az asszimiláció ebben az esetben a tökéletes mufordítás keretein is túlment. A IX. ecloga abban az értelemben is beleépült Radnóti életmuvébe, hogy saját hangjait felerosítette, egész pályáját végig kíséro bukolikus motívumkészletének kezdettol fogva benne rejlo igazi értelmét önmaga elott is a tudatosság magasabb fokára emelte, s egyben a klasszikus felé tartó formai fejlodését - több más mufordításával együtt – elosegítette”. Miközben a ,,pásztori magyar Vergilius” évszázados hagyományának folytatására, - Faludi Ferenc, Ráday Gedeon, Baróti Szabó Dávid örökségének továbbvitelére vállalkozott, megfogant benne az eclogák eszméje. Az, hogy a latin költohöz hasonlóan o is pásztori költeményben állítson emléket viharokkal terhes korának és saját hányattatásainak. Hogy bukolikus díszek között fogalmazza meg a béke vágyát, végül az ellenállás lázadó reményét. Az eclogák mufaja szervesen következett abból a költoi idillbol, amely szinte elejétol végig elkísérte alkotó munkásságát. Az idill változatai: az ifjúság otthon kereso bukolikája, majd az istenhegyi kertben, a szerelemben és a munkában megtalált férfikori nyugalom már az eclogák klasszikus költészetét készítette elo. A nyolc ecloga koronázta meg Radnóti Miklós békét és otthont kereso elégikus idilljének hosszú sorát.
„Ha idillen nem valami érzelmes játékot értünk – hanem igazi megnyugvást, kitisztultságot, a lélek mély örömét, a fölismerés vigaszát és erejét, az erkölcs emberiességét, úgy Radnótinak a Lager Infernójában született költészetét – idilli költészetnek nevezhetjük – írja róla Sotér István. – Mennyire könnyu lett volna idillbe menekülni a második világháború elol: védett körülmények között. De Radnóti idilljének költoi értelmét és erejét épp az adja meg, hogy teljes kiszolgáltatottság, az áldozatul vetettség állapotában született meg. A Lager Heidenauval szembefordítva derülhet csak ki ennek az idillnek tartalma és értéke. Ez az idill cáfolat is volt, lázadás is: a költoi nagyság itt abban mutatkozik meg, és abból is ered, hogy az áldozat nem fogadja el azt, amit rákényszerítenek. Ebben a küzdelemben a költészeté a végso szó, és a gyilkosok akkor szenvedik igazi vereségüket, amikor végrehajtják a gyilkosságot. Radnóti költoi tettében, a maga sajátos idilljének megalkotásával, megvalósul a szabadság: ez a rab szabadabb lesz, mint orei, méghozzá nem az álom, nem a képzelet olcsó vásárolható szabadságával, hanem azzal. Hogy boldogabb múltját jelenné tudta emelni, a benne élo tiszta és jobb világ érvényét ki tudja kényszeríteni a köréje záródó borzalom ellenében, és olyasmit választott magának, amit ellenségei tole is, az egész világtól is el akartak venni”. (Külföldieknek – Radnóti Miklós. Tisztuló tükrök. Bp., 1966. 2117.l.)
Az idillikus érzés és a tragikus tudat magasrendu egysége az eclogákban öltött tökéletes alakot. Radnóti eclogái Vergilius vonzásában születtek, már csak békét áhító közérzetük miatt is. Vergiliustól való a versforma, a hexaméter is. Az alkotó munka önként vállalt fegyelmére, a gondolkodás szervezett rendjére, a klasszikus örökség folytatására utalt. Radnóti hexameterei a hagyományos szabály szerint készültek, pontosan megorizték az ötödik ütem daktilikus lejtését és a harmadik ütemben szokásos metszetet. Mégis ,,magyar” hexameterek, azt a hagyományt követték, amelyet a tizennyolcadik század végének deákos költoi kezdeményeztek, Berzsenyi tett igazán hazaivá, és Vörösmarty tökéletesített. Az antik versforma a hazai költoi hagyományában ünnepi hangzást kapott. Radnóti talán a Nyolcadik ecloga szenvedélyesebb szövege kivételével, elvetette a formával együttjáró patetikus zengést, és korszerubb, köznapibb nyelvre hangszerelte a hexametert. Emellett kísérletet tett arra, hogy az eclogák hexameteres formáját más verseléssel váltsa fel. A Második eclogában váltakozva használt párosrímu tizenhárom szótagos, sormetszettel ellátott niebelungi sorokat és tizenkét szótagos alexandrinusokat, a Negyedik eclogában pedig szabadon alakított rímes jambusi sorokat. A nyolc ecloga mintegy összefogta és összefoglalta a háborús évek költészetét. Az antik pásztorvers modern felújítása már nem az elso költói korszak külvilágról feledkezo jelmezes játéka; a kor embertelenségét tudomásul vevo költo az embertelenség ellenére és ellenében fogalmazza újra a természetrajongás, a szerelem és a barátság, megannyi emberséges érzés igéit, ebben is a példaadás lehetoségét keresve. Természeti képeiben feltunik a harc, az embertelenség elleni lázadás jelképei is, mint az 1942-ben írott Szál a tavasz … kezdetu természetleírásnak álcázott szabadság-ódában, melyet az eclogák elohangjául szánt, s amely bizonyítja: a pásztoridillt humánumvédo, a fasizmus és a háború ellen mozgósító alkotásnak szánt a költo. Az idill megidézésével az emberség-tipró kort tagadja meg, intve a ragaszkodásra az emberség hagyományaihoz.
Az Elso ecloga vergiliusi jellegét Radnóti maga hangsúlyozni akarta, ezért a római költo Georgikonjából vett mottót a szöveg elé. Ez a mottó a világ romlására, a bun eluralkodására utal: ,,Quippe ubi fas versum atque nefas…”(Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: ,,Itt, hol a bun az erény, harcok dúlják a világot / oly sok alakban lép fel a vétek…”) A költeményt is a romlás, az eroszak pusztító hatalma miatt töltötte meg keseruség és félelem. A pásztor és a költo párbeszéde a spanyol demokrácia vereségével, Frederico Garcia Lorca és József Attila halálával foglalkozott, s a közelíto végzet latolgatásához vezetett. A reménytelenséget mégis az alkotó munka vágya és belso kényszere váltotta fel:

…úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él, tudja kivágják, s rajta
fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog írtani
holnap
már a favágó, -várja, de addig is új levelet
hajt.

Bukolikus idillként indul, a kezdés tele van a természet képeivel. A pásztor kérdése viszonylag jelentéktelen dologra kérdez rá. A pásztor 2. szövegében már meg-megbontja ezt az idillt, a tócsa képe, április bolondja. Elfagynak a szép tulipánok - megsemmisül a szépség, felzendül a kiábrándultság hangja. A költo válasza már teljesen elszakad az idilltol - "undorodom csak". Ezekben a képekben ott remeg az embertelenség, a kegyetlenség megsejtése, a rettenet az eljövendo szörnyuségektol. A pásztor kíváncsi ennek az okára. Spanyolországból indul, de kitágítja egyetemessé. Ember, állat együtt menekül, felsorolás - felnagyított kép. Mintha egy film képkockái jönnének: "annyi halott... ,hogy nincs aki eltakarítsa". Ekkor kitér az egyén sorsára, Garcia Lorca személyes tragédiájára. A legnagyobb fájdalom, hogy nyom nélkül tunt el, s nemcsak fizikai léte, hanem a muvei is elpusztultak. Amikor a pásztor ismétel: "nem menekült. Meghalt", már József Attilára utal, így már személyes közelségbe hozza a költohöz a halált, aki a figyelem középpontjába kerül, s a jövojére terelodik a figyelem. Végül a költo saját magáról beszél, hogy a költo hogyan élhet ebben a világban - olyan, mint egy megjelölt tölgyfa. Az elodök példájának követése s az Arany János-i „mindvégig” erkölcsi parancsa szabja meg a Költo magatartását. A vers legvégén lenyugszanak a kedélyek, a lélek megnyugszik, melyet az alliterációk és a mély ill. magas magánhangzók szabályos váltakozása tesz érzékletessé.

A Második ecloga 1941 áprilisában, a Jugoszlávia ellen megindult támadás után született. A mozgósítás, az elsötétítési próbák izgalmai között fogalmazta meg Radnóti a költo és a repülo párbeszédet, amely az emberi élet kétféle rendjét írta le. Az egyik a bombázó repüloé, akit háborús kényszer küld idegen városok fölé emberi életeket pusztítani. A másik a költoé, aki a humánus értékek védelmében emeli fel szavát, noha tudja, hogy hatalom és ero nélkül igyekszik végezni feladatát. A repülo és a költo ellentéte a háborút és a békét állította szembe egymással, mint a Nem tudhatom vallomása is.
A két hónappal késobb írt Harmadik ecloga feladta a párbeszédes formát, és személyes vallomásában foglalta össze a költo vágyait. Két magántanítványnak adott óra között, egy álmos pesti kávéházba szaladt be Radnóti, hogy a külso világ lázai elol ifjúságának idilli emlékei között keressen oltalmat és vigasztalást. A béke emészto vágyát szólaltatta meg, fájdalomról beszélt, amit a háborús években sorra pusztuló költok szomorú végzetén kellett éreznie.

A Harmadik ecloga után vetodött fel, hogy egész költoi ciklust írjon a vergiliusi mufajban. Erre vallott, hogy Száll a tavasz címû költeményét alcímmel látta el: Elohang az Eclogákhoz, írta a szöveg elé, eltervezve a sorozatot. A sorozat terve az ecloga mûfaj korszerûsítésének igényét is határozottabban vetette fel. Radnóti a vergiliusi formát választotta, de csupán kiindulás gyanánt, belole fejlesztve ki eclogáinak személyes alakzatát. A pásztori hagyomány és az antik látszat valójában már a Második ecloga után elhalványodott, majd teljesen eltunt. Helyébe a történelmi fenyegetéssel szembeforduló életigenlo líra forma és dallam került. Ez a forma nem sorolható a hagyományos, klasszikus mûfaji kategóriákba, így az ecloga mufajába sem. A modern költészetben kialakult összefoglaló poétikai alakzat, amely a gondolati és érzelmi motívumok széles skáláját fogja egységbe, nagy teret adva az ihlet és a kedély hullámzásának. Az Elohang sejteti, hogy Radnóti Miklós kitüntetett szerepet szánt e modern ecloga-formának, költészetének poétikai vezérmotívumát képzelve el az eclogák egymást követo darabjaiban.

A Negyedik ecloga mégis egy esztendo múlva született. Még 1941-ben vette tervbe, hogy Én és a világ címmel Hont Ferenc társaságában költoi monodrámát ír a Független Színpad számára. Ennek a kéziratnak alapján szövegezte meg 1943 tavaszán a negyedik eclogát. A béke és a szabadság vágyát szólaltatta meg, minden eddiginél hevesebb indulattal. A költoi szenvedély szétfeszítette a bukolikus keretet, a Negyedik ecloga már nem alkalmazta a pásztori mûfaj kellékeit. A párbeszédes forma a Költo és a Hang dialógusa, valójában az alkotó személyiség belso vitája alakította ki. A Költo félelmeirol, a közelgo tragédiáról tett vallomást:

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok
Felnottem. S kérdezed: miért? hát nem
tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
S orök kísérték végig az úton.

A Hang ellenállásra bátorította a Költot, boldogabb emlékeit idézte fel, hivatásának szigorúbb moráljára figyelmeztette. Kettojük dialógusából Radnóti Miklós eszméletének nyugtalan drámája bontakozott ki, amely a csüggedés és az elszántság küzdelmét mutatta, és ebbol a belso küzdelembol alakította ki az ellenállás erejét. A születés, az élet és a halál képeit eleveníti fel, s szerinte a jövo, a feloldozó halált jelenti. A szabadság jelenti a vers magját. Az 1. vsz. a születés, biológiai kép: de már ez is a világ ellenére történt. A hang szerint talán nem véletlen, hogy a betegségek ellenére megmaradt, a sors célt adott neki. Szentenciaszeru súlyos megállapítás: "Orök kísértek végig". A hang szép dolgokat említ az életbol, de a költo szerint "rabságból ezt se látni". A létében szerette volna átélni a természet szabadságát. Az érett gyümölcs, a vihar képe, hogy a költoi én is halálra érik. De a gyümölcs halála természetes. Egy dolog van, amit tehet: cselekedni - a költo írjon, ha máshova már nem, akkor az égre. A költemény az élet szörnyuségeit helyezi elotérbe.

Az Ötödik ecloga 1943 novemberében született. A költo huséges barátjának, Bálint Györgynek az emlékét örökítette meg, aki munkaszolgálatosként tunt el még januárban az ukrajnai hómezokön. A költeményt tétova bizonytalanság és mélységes fájdalom hatotta át, Bálint sorsáról még nem érkezett értesítés, de már félni lehetett, hogy a hosszú hallgatás a halál jele.
A bizonytalanság és a félelem fojtotta el végül a költo szavát.

,,Két bordám közt már feszülo, rossz fájdalom ébred {…} úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét –
Mégsem tudok írni ma rólad!”-szakadt félbe a vers, lett belole töredék.

Mint ahogy töredék maradt Hatodik ecloga is. Az eclogák sorából ugyanis hiányzik a hatodik darab. Az általános vélemény szerint ez az ecloga vagy elkallódott a Borban írott versek közül, vagy azonos az 1944. Május 19-én írott Töredékkel, amely befejezés és cím nélkül maradt, minthogy a költo másnap utolsó munkaszolgálatra vonult be. A Töredék, úgy tetszik, méltán illeszkedik az eclogák rendjébe, talán még határozottabban fordult szembe az elvadult korral, mint az elobbiek:

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt a tajtékozott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

A hexameterek és ecloga-elemek elmaradtak belole, s hiányzik továbbá belole az ellenpont, a békés élet bukolikus idillje, ami a szörnyuségekkel áll szembe. De a virtuozitás, pontosság jellemzo rá. A 3 a mesében szerencsés, de Radnóti életében meredek út. Utolsó lehetoség, hogy kéziratait átadja feleségének. A vers, címe ellenére nem, hat töredékesnek, sot a lezárás is példátlanul tökéletes és csattanószeru, melyben kifejezi, hogy a költoi eszközökkel nem lehet leírni a borzalmakat, s hogy erre csak Ésaiás próféta mondhatna méltó átkot. Az anaforás strófaszerkezet azt a képzetet kelt, hogy a költo többször is nekigyürkozik ennek a feladatnak. Végig múlt idoben szól a vers, s így a bevégzettség tudat önmagára és a korra is utal. Precíz, hiteles leírást kíván készíteni arról a világról, ahol minden érték a visszájára fordult. A költoi eszközöket többnyire mellozve csak tényeket közöl, az elaljasodást, az iszonyatokat mutatja be.

A Töredék, amely a fasiszta hatalom és erkölcsi züllés hiteles és pontos kórképet írta le, szellemi ellenállás eroteljes politikai versei közé került.
Az eclogaciklus két utolsó darabja már a Lager Heideanu pokol körében született.

A Hetedik ecloga a szerelmi ihlet és idill költészetet zárta le. A költemény egymással ellentétes erokbol épült: a valóság és az álom, a tapasztalat és az emlék egymással perlo eroibol. A valóság a munkatábor gyötrelmes világa, a szögesdrót mögött szenvedo foglyok zsúfolt, éjszakai tömege, a fegyveres or árnya a barakk elott. Az a komor infernó, amelynek képét Radnóti olyan érzékletesen festette le:

Fekszem a deszkán, a férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megújul, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres orszemek árnya lépdel a falra vetodve az éjszaka hangjai közben.

Az álom ,,Szerbia vak tetejérol búvó otthoni tájra” röpítette a képzeletet. A meggyötört foglyok az álom szárnyán tértek haza, az álomban kerestek szabadulást a valóság megalázó igájából. Egyedül a költo töltötte ébren az éjszakát a vers fölé hajolva, ,,sort sor alá tapogatva […] vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron”. És emlékeit gyujtögetve, ébresztgetve, hogy általuk keressen szabadulást, mint társai hazavezérlo álmaik között. A nosztalgikus emlékezés mégsem enyhítette a magányt és a szenvedést, sot emészto vágyat keltett, az elhagyott otthon és távoli hitves utáni vágyakozást:

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szûk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

A Hetedik ecloga alaphangja ezért elégikus, a vergiliusi forma bukolikus idilljét végképp felváltotta az elégia, a búcsú fájdalmával átszott végso számvetés.
A Nyolcadik ecloga megint hangot váltott, a nosztalgikus emlékezés után lázadó haragot hirdetett. Az 1944. augusztus 23-án, tehát közvetlenül az ,,eroltetett menet” kezdete elott írott vers az Ószövetség lázadó és lázító prófétáját: Náhumot szólította Szerbia vad hegyei közé. A Nyolcadik ecloga a Ninivét átkozó és bünteto Náhum prófétától remélt erot és biztatást a gyilkos eroszak tombolása idején. A költo iszonyú látomása a valóságra utalt:
Gyors nemzetek öldösik egymást
s mint Ninivé úgy meztelenül le az emberi
lélek.
Mit használtak a szózatok és falánk fene
sáskák
zöld felhoje mit ért? Hisz ember az állatok
alja!
Falhoz verdesik itt is, amott is a pötty
csecsemoket,
fáklya a templom tornya, kemence a ház, a
lakója
megsül benne, a gyártelepek fölszállnak
a füstben
Égo néppel az utca rohan, majd búgva elájul,
s fortyan a bomba nagy ágya, kiröppen
a súlyos ereszték
s mint legelokön a marhalepény, úgy
megzsugorodva
szertehevernek a holtak a város térein, ismét
úgy lon minden, ahogy te megírtad.

A költeményt a háborús látomásokban kigyúlt harag tette zengové és indulatossá. A harag mindig az ellenállás motorja, és végso soron a történelmi bizalom kiindulása volt Radnótinál. A Nyolcadik ecloga elkeseredett dühét is a jövendo reménye váltotta fel, mint korábban a Nem tudhatom vagy a Sem emlék, sem varázslat soraiban. A próféta szigorú igéi és a költo lázba borult látomásai után megnyugvás következett, Náhum jóslataiban felfénylett a népek és a költok jövojébe vetett bizalom:

Ismerem újabb verseid. Éltet a méreg. Próféták s költok dühe oly rokon, étek a népnek s innivaló! Élhetne belole, ki élni akar, míg eljön az ország, amit ígért amaz ifjútanítvány, rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, már születoben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, kérdém? Lásd az az ország. Útrakelünk, gyere, gyujtsük össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már. Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös.

A nyolc ecloga a félelemtol a lázadó haragig és az elégikus idilltol a jövobe látó tudatos bizalomig fogta össze a háborús esztendok változó érzését és ihletét. A költoi stílus átalakulásáról is hírt hozott. Az idill vágyából és a lírai beszámoló igényébol létrejött klasszicizmus összetettebb stílusának adta át helyét. Ebben a stílusalakban szerepet kaptak azok a hagyományok és újítások, amelyekkel Radnóti költészete találkozott és érintkezett az idok során. Az Elso ecloga spanyol háborús képei, s Száll a tavasz forradalmi riadója vagy a kor gyalázatleíró Töredék a magyar romantika lázas képzeletet és komor pátoszát idézte. Az Elso ecloga megnyugtató zárórészlete, a Második ecloga kettos perspektívájának nemes arányossága és a Száll a tavasz természetfesto képsora a klasszicizmus biztonságával nyert megfogalmazást. A Harmadik és Negyedik ecloga a lélektani realizmus árnyalt nyelvén, az emberi lélek biológiai hátterét megvilágítva keresett magyarázatot a személyiség válságára. A Hetedik ecloga tüzetes leírása a fogolytábor viszonyairól a tárgyias költészet stílusát használta fel. A Nyolcadik ecloga a biblikus hagyomány, a Károli Gáspár nevére utaló ,,régi magyarság” hangján zengett. Majdnem mindegyik eclogában, kivált a hetedikben és a nyolcadikban szerepet kapott az avantgarde, a szürrealizmus látomásos-álomszeru stílusa.
Tamás Attila figyelmeztetett arra, hogy Radnóti kései költészetében általánosan tapasztalható ez a stílusvegyülés, sot legnagyobb költoi teljesítményei éppen a ,,nagy stílusok” metszéspontján jöttek lére. A modern költo, aki az ellentétek szerves egységét fejezi ki mûveiben, már nem fogadja el a részváltozatokat abszolutizáló stílusprogramokat.
Különbözo stílusokat használ, akár egyetlen költemény szövegén belül, úgy hogy szerves egységet hoz létre közöttük és a stílusoknak, hagyománynak és újításnak eme szerves egységében fejezi ki az egymástól eltéro, sot egymással pereskedo érzések, az egymást tépo indulatok végso egységét, az emberi integritást. Ez az integritás öltött alakot Radnóti Miklós mûvészi stílusokat, költoi örökséget és kísérletezést vegyíto kései költeményeiben, a nyolc eclogába is.

„Versei: változatok az iszonyatra. De a sztoikus nyugalom, sot deru jegyében. A félelem „barna füstje” közepette az értelem „hófehér vitorlája” lendíti, ha nem is a valóságos, a látható szabadság, de a lélek szilárd önazonossága, a belso szabadság harmóniája felé. Hajója újra meg újra a költemények ünnepi és romolhatatlan formájának révébe jut. Mert fájdalma erkölcs- és formateremto érték: ragyogó kristállyá párolódik, akár a tengerbol a só. De ennél a tole származó hasonlatnál talán sokkal találóbb a másik, amely az o teremto fájdalmának nemcsak az etikai felülemelkedését, hanem az életet, a megújulást is szolgáló értékét emeli ki (Elso Ekloga):

Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt.”
(Cs. Gyimesi Éva: A szó hatalma)

Thomas Merton írja: „az, akire rátalált a magány, felszólította a belépésre, és aki szabadon elfogadta a meghívást, az úgy zuhan a pusztaságba, mint érett gyümölcs a fa alá.2 A Negyedik eklogában Radnóti is így ír:

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékekkel teli föld.

Vas István írja róla: „Radnóti nemcsak egy izgalmas muvet, tökéletesen nagy verseket hagyott ránk örökbe, hanem az emberi és muvészi helytállás zavarba ejto, képtelen és mégis kötelezo példáját”.

Varga Imre: Radnóti

Könyvészet:

1. Alföldy Jeno: Irodalmi fogalomtár – Nemzeti Tankönyvkiadó - Budapest

2. Baróti Dezso: Írók, érzelmek, stílusok. – Budapest, 1966

3. Cs. Gyimesi Éva: A szó hatalma. Radnóti Miklós: Versek és mufordítások – Kolozsvár 1985 – Dacia Könyvkiadó

4. Komlós Aladár: Radnóti olvasása közben. Táguló irodalom, Budapest, 1967, Magveto Kiadó.

5. Láng Gusztáv: Magyar irodalom – tankönyv a XI. osztály számára

6. Méliusz József: Radnóti Miklós: Versek. Bevezeto, Bukarest, 1961

7. Ortulay Gyula: Fényes, tiszta árnyak. Budapest, 1973

8. Pomogáts Béla: Radnóti Miklós – Gondolat Kiadó – Budapest, 1984

9. Sotér László: Külföldieknek – Radnóti Miklósról. Tisztuló tükrök – Budapest, 1966

10. Tamás Attila: Huszadik századi stílusproblémák – a Radnóti életmu kapcsán. Irodalomtörténet, 1973. 3. Sz.

11. Tolnai Gábor: Örökség és örökösök. Budapest, 1974

12. Trencsényi – Waldapfel Imre: Radnóti Miklós eclógái. Humanizmus és nemzeti irodalom. Budapest, 1966

13. Vas István: Az ismeretlen isten. Budapest, 1974